Időpont: 2010. márciusa.
Hely: valahol Magyarországon egy harmincezres városban.
Szombat délutánra elviselhetetlen lett barátnőm, Zsófi alhasi fájdalma. Irány a kórház, sürgősségi osztály.
14.15 Bejelentkezés. Rutinkérdésekre kell felelni, mikor kezdődött a fájdalom, megvan-e még a vakbele. Nincs meg. Akkor foglaljunk helyet. Helyet foglalunk. Rajtunk kivűl még vagy tizen ülnek a váróban. A legfeltűnőbb Ferenc, akit először akkor veszek észre, mikor lehányja a lábát és erre a nővérke félhangosan felkiált: "Ferenc, ugyan már!". A férfi nem sokat tud magáról és a környezetéről. Miután észreveszi, hogy mit tett, motyog valamit az orra alá, majd visszadől a székén és újra alfába helyezi a tudatát. Láthatóan ez könnyen megy neki. A többiek csöndesebbek, mindenki nyugodtan tűri, hogy sürgősen sorra kerüljön.
14.45 Félóra múlva elirányítják Zsófit a nőgyógyászatra, itt gyorsan megvizsgálják, nem találnak semmit, mindenestre kap sürgős beutalót egy hétfői urológiai kivizsgálásra és azért nézzen rá az ügyeletes orvos is. Tehát dokira várva come back a sürgősségire.
15.00 Viszontláthatjuk Ferencet, újdonsült barátunkat, aki most épp azt mutatja be, hogy az általa nagyon favorizált alfa tudatállapotban járni is lehet, bár ilyen esetben előfordulhatnak olyan kis kellemetlenségek, hogy egy-két emberrel összeütközünk. Mivel az emberek rejtélyes oknál fogva nem szeretik, ha idegenek elállják az útjukat, vagy éppen csak hozzájuk érnek, ezért hangos morajuk eredményeképp Ferenc rövid úton újra rendreutasíttatik: "Nem megmondtam, hogy üljön le, Ferenc!". Barátunk illedelmesen szót fogad és leül.
17.00 Kezdek kicsit türelmetlen lenni. Érdekes ugyan ismeretlen embereket nézegetni, sőt egyikükkel még szóba is állni, de úgy látszik nem eléggé, ahhoz, hogy türelmes maradjak. Barátnőm hasfájása kezd elmúlni. Felvetem, hogy esetleg menjünk el. Persze, le leszek hurrogva. Marad az emberbámulás és a telefonom játékainak felfedezése. Legalább Ferenctől várnék valami érdekes produkciót, de már két órája, hogy ülve alszik.
17.55 Végre behívják Zsófit a vizsgálóba. Aztakurva, négy óra a sürgősségin, összegzek elhamarkodva, mi mindent ki nem bír az ember. De Zsófi valamiért nem akar kijönni. Biztos találtak valamit, lehet, hogy súlyos - fut át az agyamon. Egy óra hossza alatt betegségelmétek egész sorát gyártom és vetem el.
19.00 Na eddig bírtam türelemmel. Odamegyek a pulthoz és felteszem a kérdést: - Létezik, hogy eddig tartson egy vizsgálat? A válasz: - Kis türelmet, a doktornő mindjárt itt lesz. Remek. De akkor miért van egy órája bent a vizsgálóban? - teszem fel a kérdést már csak magamban.
19.30 Meglátom Zsófit, már kezdenék öltözni. De a költői "mit mondtak?" kérdésemre nem várt választ kapok: - Nem bírom tovább, menjünk haza - mondja. - Még nem vizsgáltak meg? - kérdezem. - Még nem, csak egy EKG-t csináltak és vért vettek. - Nem tehetek róla, én csak egy gyalog vagyok. - szól bele hangosan folyó beszélgetésünkbe a vizsgálatokat csináló férfi ápoló, mellékesen megismertetve minket beosztása eddig általunk még nem hallott becenevével. Persze tovább várunk.
19.50 Újra behívják. Szétnézek. A háromórás csapatból mindenki elment. Kivéve Ferencet, aki pár felnézésén kivűl nem mutatott sok életjelet magáról az elmúlt órákban. - Készüljön Ferenc, nemsokára megyünk a vizsgálóba - szól neki most a nővérke. Erre feláll és odamegy a pulthoz. A nővér ezt nem sokáig tűri: -Üljön le, Ferenc. És Ferenc leül.
20.00 Mehetünk haza. Zsófi meséli a vizsgálatot: - Megnézte a vér-, vizelet- és EKG eredményeimet, megtapizta a hasamat és azzal kezdte, hogy "maga nem is beteg". Aztán addig panaszkodtam a hasfájásra, mire még egyszer belenézett a papírjaimba és azt mondta: "akkor felfázott".
